- Matt, utoljára kérlek, hagyj békén! - üvöltöttem rá az engem követő fiúra.
- Mel, kérlek hadd magyarázzam meg! Ez nem az aminek látszik! - fogta meg a kezem a csuklómnál fogva. Szorítása egyre erősebb volt, ami valljuk be nekem kissé fájt, de hiába szóltam neki, nem érdekelte csak azzal a nyavalyás magyarázatával foglalkozott.
- Matt, ez fáj - nyöszörögtem már hangosabban. Azt hiszem felfogta mit mondtam, ugyanis elengedte a kezem és úgy próbált nekem magyarázkodni.
- Kérlek hallgass meg. Amber csak egy jó barát aki átugrott Pete-hez. Nem hozzám jött - láttam a szemébe a szenvedést, de láttam amit láttam. Nem vagyok egy féltékeny ember, de amit ők csináltak, még a hülye is felfogta volna, én viszont az okosabb emberek táborát erősítem.
- Nekem úgy tűnt aki épp hozzád ment - nyitottam ki a kocsim ajtaját, majd szembe fordultam vele. - Befejeztük - fordultam volna vissza a kocsihoz, de visszahúzott és szájon csókolt. Ellöktem magamtól, nem voltam képes őt megcsókolni, úgy, hogy előttem éppen egy másik lány száján csüngött.
- Ő csókolt meg. Én nem viszonoztam. Könyörgöm Mel, adj még egy esély - egy pillanatra el is gondolkoztam, hogy adok neki, de aztán eszembe jutott, hogy nem lennék képes utána megint úgy szeretni ahogy szerettem. Teljes szívemből.
- Nem Matt. Most pedig kérlek - de még így sem engedett. Az ajtót fogta, én pedig azt rángattam, hogy be tudjak ülni a kocsimba, persze ezt mind állva. A következő pillanatban valahogy kicsúszott az ajtó Matt kezeiből és teljes erővel csaptam rá a kezemre.
*2 órával később*
A sebészeten ültem egyedül a váróba, anyámat vártam. Elment beszélni az orvossal, aki a kezemet műtötte és gipszelte, ugyanis eltört. Több helyen is. A veszekedésünk Matt-el elég rosszul sült el, azonnal hívta anyámat és bevitt a sürgősségire. A kezem sajgott, alig éreztem. Eléggé belilult és be is dagadt így tudtam, eltört. Nem kellett sok ész hozzá. Már csak amiatt aggódtam, hogy rendbe tudják e hozni.
Pár perccel később láttam, hogy anyám és az orvos közelít felém, így felálltam és oda mentem hozzájuk.
- A kezed rendbe van, amennyire rendbe lehet egy ilyen dolog után. Négy hét múlva várlak vissza, megnézzünk mennyit javult az állapota - mondta nekem kedvesen az orvos.
- Köszönjünk. Akkor négy hét múlva - köszönt el anya tőle és kimentünk a bejáraton. A kocsiba beülve anya még nem indította be az autót, ott ültünk még pár percig majd megszólaltam.
- Mi lesz ha többé nem tudok zongorázni? - néztem fel anyára könnyes szemekkel. Kiskorom óta zongoráztam, persze más hangszereket is kipróbáltam, de ez volt a kedvencem és a szenvedélyem. Mikor elég idős lettem, elkezdtem saját zenéket írni, ez volt a mentsváram miután a bátyám itt hagyott minket. Borzasztó volt az az időszak, még csak gondolni is rossz rá, hiába telt el azóta négy év, azt gondolom engem viselt meg a legjobban, hisz mikor apa elhagyott minket és anya depressziós lett ő volt az egyetlen ember akire számíthattam. Anyu végül megemberelte magát és egy év alatt összeszedte magát, terápiákra járt, csoportos gyűléseken vett részt, hogy jobban legyen és sikerült. Azóta próbál mindent megadni nekem, még a zenei egyetemre is ő kérlelt, hogy jelentkezzek és mivel sikeresen teljesítettem fel is vettek.
- Hiszek benned drágám. Ahogy leszedik a gipszet a kezedről, ugyanolyan szépen fogsz játszani mint nemrég - simított végig az arcomon. Egy kis mosolyt erőltettem az arcomra, majd bólintottam és elindultunk haza.
